Hiszem, hogy az életben semmi sem történik véletlenül. És van olyan is, amikor teljes bizonyossággal meg is győződhetek erről. Végtelenül hálás vagyok ezért, és a hálával megtelt, iszonyatosan nehéz szívemet ideteszem az asztalra. De hát a hála felemelő érzés, nem? Akkor miért olyan nehéz a szívem? Ambivalens érzés, nem is kicsit.

Januárban a főnököm azt mondta nekem egy képzésre: Menj el, ez neked való. Csodálkoztam, hogy miért, gondolkodtam egy keveset, aztán jelentkeztem. Pedig négy nap, távol az enyémektől. Egyedül megyek, Úristen, nem is ismerek ott senkit. Kell az a nyomorult pont! De azt se igazán tudom, mi ez az egész. Még jó, hogy nem kell nagyon messzire menni, ha annyira borzasztó, legfeljebb hazajövök aludni. Bevallom, ennyi kétség után az indulás előtti utolsó napon majdnem lemondtam az egészet.

Amikor bemutatták a megnyitón a leendő trénereimet, az volt az első gondolatom: De miért pont ők? Az első csoportfoglalkozáson pedig megint egy ellentmondásos érzés: Azért ők a trénereim, mert ők pont úgy gondolkodnak, mint én. Nem vagyok egyedül! De a többiek mit fognak ehhez szólni? Mert ha az első nap ennyire spirituális dolgokkal indítanak, az itt nagyon sok embernek meg fogja feküdni a gyomrát.

Nehéz napok voltak. Nagyon sok mély érzelemmel, nagyon sok "Aha" élménnyel. Hiszen ezt én már réges-rég tudom! Ezt én is így csinálom! Lehet, hogy nem csinálom rosszul? Lehet, hogy nekem ezzel még dolgom van? Egyik este sem aludtam sokat, mert elalvás előtt túl sok gondolat kavargott bennem.

Az utolsó délelőttről nem is tudom, mit írhatnék. Csodálatosan felemelő, és szívet nehezítő volt. Válaszolni arra, hogy mit kaptam itt, ezektől az emberektől: bizonyosság - biztonság - jó helyen vagy - neked való... és a felelősség: kötelességed továbbadni.

,,A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsátó Hatalom így szólt:

Rádbízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ tied. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj, neked, ha magadnak tartod.

Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tied!'' (Hamvas Béla: A láthatatlan történet)