Ezek a mai fiatalok...

Reggel volt, kicsit mindenki fáradtan, álmosan készülődött, de azért lassan összeszedtük magunkat. Dávidot kabátban, sapkában útra készen kiküldtem a lépcsőházba azzal, hogy rögtön megyek én is. Persze szokás szerint a lelkére kötöttem, legyen csendben, tele van a ház idős emberekkel, nem biztos, hogy az ő hangjára szeretnének felébredni. Mondjuk tudtam, hogy ez az, amire a fiam nem nagyon képes: csendben lenni.

Elkísértem őket oviba, iskolába, lementek a szokásos körök, én meg még egy órára haza tudtam menni, mert aznap csak későbbre kellett mennem dolgozni. A lépcsőházban összefutottam a szembeszomszédainkkal. A néni, amikor meglátott, elmosolyodott, és azt mondta: Angyalom, én annyira szeretem a kisfiadat! Olyan jó hallani a hangját! Annyira kedves, vidám, örökké jókedvű!

De jó, hogy ez a néni tudja ilyen szeretettel nézni a gyerekeket és a fiatalokat, akkor is, ha ő már régen volt fiatal...

Ilyen indítás után ugye nem csoda, ha egész nap mosolyogtam!

ne_feledd_a_mosolyt.jpg