Hajlamos vagyok arra, hogy a gyerekeket, akikkel dolgozom, kicsit mindig felülértékeljem. Lehet, hogy azért van ez így, mert én magam nagyon vágyom az elismerésre, és kevesebbet kapok belőle, mint amennyi jólesne. Valahogy abban nőttem fel, hogy amit jól csinálok, az természetes, nem kell különösebben beszélni róla.

Én viszont ki is mondom, ha azt hiszem, hogy egy gyerek képes valamit megcsinálni, és nem titkolom a büszkeségemet sem, amikor tényleg igazam lesz. Néha vannak kétségeim, hogy nem ártok-e a sok dicsérettel. De aztán mindig arra jutok, hogy a dicséret hiánya sokkal károsabb lenne...