Ma beszélgetős napom volt. Énektanár kolléganőmet kellett helyettesítenem, és valahogy nem akartam ének órát tartani. Mellékesen megjegyzem, mindenki jobban járt így.

Napok óta ez a hülye "Kék bálna kihívás" jár az eszemben. Legelőször két nappal ezelőtt ütötte meg a fülemet, hogy az iskolában a gyerekek erről beszélgetnek. Addig, amíg ez is csak egy hír volt a tévében vagy az interneten, de tőlünk nagyon messze szedte az áldozatait, nem igazán foglalkoztatott a dolog. Így viszont, hogy a közvetlen környezetemben is téma lett, azt gondoltam, mi sem dughatjuk homokba a fejünket. Beszélnünk kell róla.

Én annyira szeretek a gyerekekkel beszélgetni. Olyan sok értelmes, okos gondolatuk van. Olyan szépen meg tudják fogalmazni a véleményüket. Beszéltünk arról, hogy lehet-e valakit annyira manipulálni, annyira terrorizálni, hogy eldobja az életét. Hogy vajon miért érezheti úgy egy gyerek, hogy nem érdemes élnie. Elmeséltem nekik, hogy én élénken emlékszem kamaszkoromból arra az érzésre, hogy engem senki nem ért meg. Hogy ez normális és természetes. De ha valaki csak erre tud gondolni, csak erről beszél, akkor segítséget kell kérni. Én arra biztattam őket, hogy ilyen helyzetben kérjenek segítséget egy felnőttől, akiben megbíznak. Ez nem a másik elárulása, hanem segítségkérés, és szükség van rá.

Felolvastam nekik Jocó bácsi Zöld elefánt kihívását.  https://www.facebook.com/jocobacsivilaga/

Értő fülekre talált. Köszönöm neki!