Azt általában tudja, érzi az ember, ha valami nagy hatással van rá. Az már egy másik kérdés, ez a hatás meddig tart, meddig tudja megőrizni azt a feltöltött állapotot, amit egy találkozás, egy beszélgetés, egy új dolog megtanulása okozott. Hogy a jó dolgokra irányított fókusz meddig marad meg.

Nálam még megvan, az biztos. Erről a múlt héten is megbizonyosodhattam. Elutaztunk a férjemmel kettesben egy pár napra Visegrádra. Amikor indultunk, még sütött a nap, csak néha bújt felhők mögé, és a szél sem volt zavaróan erős. Megérkezésünk után rögtön el is mentünk kirándulni, megcsodáltuk a Dunakanyart, felfedeztünk az erdő mélyén egy csodaszép kis vízesést, férjem fotózott, sokat beszélgettünk. Másnap esőre ébredtünk, ami egy fél órán belül hóesésre váltott. Riogattak ugyan ezzel a meteorológusok, de szerintem senki nem hitte el nekik, hogy április végén havazni fog. A Duna mentén és a hegyekben pedig meg is maradt.

Férjem persze mérgelődött, hogy a betervezett kirándulásból nem lesz semmi. És persze csak ő járhat így. Én meg nevettem. Rábeszéltem, hogy menjünk és készítsünk pár havas képet ott, ahol tegnap a napsütéseseket készítettük. Olyanunk még úgysincs. Aztán vegyük be magunkat a wellness részlegbe, és csak úgy legyünk. Nem bántuk meg...

Na nehogy már egy kis hóesés tönkretegye a napomat! Nagyon jó volt ez a pár nap! Teljesen kikapcsoltam, feltöltöttem az akksikat. Csak utólag tudatosult bennem, már bőven a munkahelyemen a szünet utáni első napon, hogy tudtam élvezni az adott pillanatot, el tudtam engedni magam, nem azon járt az agyam, hogy mi lehet otthon, és hogy mennyi mindent meg kell majd csinálnom, ha hazaértünk.

Máshol van a fókusz? Máshol! Még mindig.