Hosszú évek kemény munkájával sikerült már jó néhány automatikus negatív mondatomat kisöpörnöm a szóhasználatomból. Ha valamit nagyon mondani akarok, de nem jut eszembe, most már nem az jön, hogy "Jaj, de hülye vagyok! Elfelejtettem!" Sokkal inkább az, hogy "Várj! Mindjárt eszembe jut." És tényleg... Vagy ha nem találok valamit, akkor csak annyit mondok: "Most nem tudom, de meg fogom találni!"

A kisfiam, akinek mindig annyi mondanivalója van, és mindig azt szeretné, hogy őt hallgassuk meg először, a figyelmemért vívott harcban sokszor elfelejti, mit is akart mondani valójában. Ilyenkor nagyon el tud keseredni, sokszor sírva is fakad, és nagyon dühös magára. (Meg arra, aki nem hagyta szóhoz jutni.) Múltkor berohant hozzám a szobába, hogy "Anya, Anya...!", aztán már görbült is lefelé a szája. A következő pillanatban viszont megfordult, visszaszaladt a másik szobába, és onnan kiabálta nekem: "Mindjárt eszembe jut! Csak visszamegyek oda, ahonnan elindultam."