Egyszer már írtam arról, hogy ösztönösen milyen sokat dicsérem a gyerekeket, mennyire igyekszem az önmagukhoz képest nagy erőfeszítéseiket is észrevenni és értékelni. Biztosan azért van ez így, mert nekem személy szerint is jólesik, ha megdicsérnek valamiért, és nem vesznek mindent természetesnek, amit megcsináltam.

Mégis, vagy pont ezért döbbenetes élmény volt számomra, amikor én magam is megijedtem a felém irányuló rengeteg pozitív megnyilvánulástól, és a sok kedves megerősítéstől. Ennyire új lenne ez számomra? Ennyire nem tudok vele mit kezdeni?

Azon már csak mosolyogtam, amikor tanúja voltam, hogy kolléganőm hasonló helyzetben azt kérdezte az őt dicsérőről: Szerinted ezt komolyan mondta? Vagy ironikus akart lenni? De mi lehet a hátsó szándéka ezzel?

Arra pedig csak ma döbbentem rá, hogy mi volt az az angol szó, amiről úgy éreztem, soha nem fogom megtanulni a  magyar jelentését, hiába nézem meg százszor is a szótárban. APPRECIATE=ELISMER, MEGBECSÜL, NAGYRA ÉRTÉKEL.

Azt hiszem, van még mit tanulnunk!

(Az az ember, aki úgy érzi, megbecsülik, mindig többet fog megtenni, mint amit elvárnak tőle.)