Az nem igaz, hogy velem mindig csak jó dolgok történnek, azért tudok pozitívan gondolkodni. Június elején egy reggel a szokásos kapkodásban nagyon csúnyán leforráztam magam. Gondoltam, még munkába indulás előtt főzök egy kis rizst az ebédhez, és sikerült belőle egy jó adagot forró vizestől magamra öntenem. Az alkaromon és a hasamon egy tenyérnyi vörös folt lett, ami azonnal fel is hólyagosodott. Nem szégyellem, vonyítottam a fájdalomtól, egyből beugrottam a zuhany alá, és legalább húsz percig engedtem magamra a jéghideg vizet. Közben meg bőgtem, mint egy kisgyerek. És esküszöm, a "pokolian fáj" után a második gondolatom az volt, "de jó, hogy nem a fiamat forráztam le" (ő ugyanis nagy előszeretettel mászkál a lábam alatt, amikor sietnék.).

Fogaimat összeszorítva elmentem dolgozni, mert muszáj volt. És egészen meghatódtam: több kolléganőm is olyan gondoskodással, olyan segíteni akarással fordult felém, amire nem is számítottam. És amit nagyon jó érzés volt megtapasztalni. Percek alatt lett zuhany a lány öltözőben, hogy tudjam még hűteni a lüktető sebeimet, befújtak panthenollal, telefonon írattak nekem a helyi orvossal oxycort-ot, levittek a rendelőbe, mire odaértem, az asszisztensek kiváltották a receptet, aztán már otthon is voltam, hogy pihenjek.

Hat hét telt el, a sebhelyek még emlékeztetnek arra, hogy nem leszek előrébb, ha kapkodok - de arra is, hogy mennyi jó ember van körülöttem!