Rájöttem, hogy minden nap van mit tanulnom, valamit elfelejtenem, ... és sok-sok mindent megköszönnöm.

Ma a lányom tanított nekem valamit. Vagy inkább emlékeztetett valamire, amit amúgy is tudtam. Tegnap kicsit összezördültünk a tanulással kapcsolatban. Aztán ma reggel arra gondoltam, indíthatnám ezt a napot is azzal, hogy folytatom a tegnapit ugyanolyan hangsúllyal, ugyanazzal a mondanivalóval, de végül máshogy döntöttem: mesélni kezdtem neki azokról a dolgokról, amik a héten történtek velem és az osztályommal.

Elkezdtem dicsérni őt, hogy mennyire ügyes a konyhában, milyen jó érzés nekem, hogy azzal indítja a szombat reggelt, hogy süthet-e amerikai palacsintát. És ezután az indítás után olyan gyorsan megnyílt nekem. Megosztotta velem a gondolatait a tanulással, a jövővel, a barátnőjével, az osztályukkal kapcsolatban, és csak mesélt, mesélt és mesélt...

Kedves anyukák és apukák! Ne nyugodjatok bele abba, hogy a gyerek a sablon: Mi volt a suliban? kérdésre a sablon: Semmi! választ adja. Ha a hibáikat kezditek sorolni,  ne csodálkozzatok rajta, ha nem lesz a dologból jóízű beszélgetés. Ha jól belegondolunk, mi felnőttek se tudnánk beszélgetni azzal, aki csak azt sorolná, milyen rosszak vagyunk, és hogy nem lesz belőlünk semmi. Mit lehet egyáltalán erre mondani?

Ha viszont akarattal a pozitívumokra helyezed a hangsúlyt, ha kicsit te is mesélsz magadról, nincs az a gyerek, aki nem nyílik meg. Higgyétek el, nekünk pedagógusoknak is sokat mesélnek magukról, a családjukról, és arról, hogy ők hogyan látják az életet. 

Persze az komoly feladat, hogy miközben hallgatom őket, tényleg oda is figyeljek a mondanivalójukra. Hogy néhány nap múlva is emlékezzek arra, amit meséltek. Hogy rá tudjak kérdezni az őket foglalkoztató, számukra fontos eseményekre. Hogy miközben mesélnek, ne azon gondolkodjak, milyen tanulságos, magvas válasszal fogok majd előállni. 

De nekem könnyű: én nagyon szeretek a gyerekekkel beszélgetni!