Az első tábori éjszakán az ötödikesek nagyon nem akartak aludni. Ez még nem is lett volna akkora baj, ha csendben beszélgettek volna a szobájukban. De ők teljesen felpörögve futkostak a folyosón, kiabáltak, nevetgéltek és időnként az ajtót is csapkodták. Többször is próbáltuk csitítani őket, nem sok sikerrel. Végül hajnali 1-kor megfenyegettük őket, hogy ha nem hagyják a többieket pihenni, hívjuk a szüleiket, és azonnal mehetnek haza. Persze nem nagyon tetszett nekik, de azért befeküdtek az ágyukba, mi pedig a csukott ajtó előtt még megálltunk egy kicsit, és figyeltük, hogy szót fogadtak-e. Jó is volt, hogy maradtunk, különben lemaradtunk volna a következő párbeszédről:

P: - Én  tuti nem fogok aludni, nem érdekel!

B: - Ja, fent leszünk egész éjjel.

S: - Majd kiszökünk az ablakon.

B: - Cssss, ezek biztos itt hallgatóznak az ajtó előtt.

B: - Ja, itt lesznek egész éjjel.

P: - Csak tudnám, hogy maradnak ébren?

B: - Hogyan? Hogyan? Hát kávét isznak!

Apropó, kicsit még ma is úgy érzem, kávé folyik az ereimben...