Nincs mit szépíteni, fáradt vagyok. Attól a sok-sok jótól is el lehet fáradni, ami az utóbbi napokat meghatározta. Vagy lehet, hogy nem is elfáradtam, csak tele lett a szívem?

De azt hiszem, ez nem is csoda, hiszen amikor az utolsó tanítási napon hazaértem, a férjem azzal fogadott, hogy megfőzte az ebédet, és ami még nagyobb szó EL IS MOSOGATOTT. Annyira jólesett, hogy azt el sem mondhatom.

Aztán visszamentem az iskolába, mert jöttek a nyolcadikasok szerenádozni, és mi vendégül láttuk őket. Néztem az okos, nyílt tekintetüket, és arra gondoltam, itt nőttek fel a szemünk előtt, itt lettek elsős kisbabákból nagyfiúk és nagylányok. Akikkel nagyon szerettem beszélgetni, akik mindig olyan óvatosan, feltűnés nélkül próbálták tanulás helyett elbeszélgetni az angolórákat. Akik megosztották velem az olvasmányélményeiket, és rávettek, hogy a nyáron olvassam el a Szent Johanna Gimit, hogy megtudjam, mit szeretnek benne annyira. Akiket a második félévben alig lehetett rávenni a tanulásra, de még ezért sem lehetett haragudni rájuk.

Hiányozni fognak mindannyian!