Hosszú évek kemény munkájával sikerült már jó néhány automatikus negatív mondatomat kisöpörnöm a szóhasználatomból. Ha valamit nagyon mondani akarok, de nem jut eszembe, most már nem az jön, hogy "Jaj, de hülye vagyok! Elfelejtettem!" Sokkal inkább az, hogy "Várj! Mindjárt eszembe jut." És…

Elutaztunk, kikapcsoltunk, feltöltődtünk, hazajöttünk. És nem rohant meg a kétségbeesés, hogy mennyi mindent meg kell még a szünetben csinálnom, mennyi a megoldatlan feladat. Hogy mért vártam ezt? Mert általában ez szokott történni. És most kicsit fura volt az ismerős érzések hiánya. Kétségbeesés…

Azt általában tudja, érzi az ember, ha valami nagy hatással van rá. Az már egy másik kérdés, ez a hatás meddig tart, meddig tudja megőrizni azt a feltöltött állapotot, amit egy találkozás, egy beszélgetés, egy új dolog megtanulása okozott. Hogy a jó dolgokra irányított fókusz meddig marad…