Nagyon szeretem látni, hogy egyre több a virág mindenfelé - de rájöttem, hogy én valamiért mégis az elsőket szeretem a legjobban. Az első kis napsárga krókuszt, amit még február közepén fényképeztem. Ami gondolt egy bátrat és kidugta a fejét az undok szürkeség közepén. Azt se tudta, mi vár itt rá, jó lesz-e neki, vagy borzasztó, de nem lehetett megállítani. És én miatta elhiszem, hogy valami jó van készülőben, hogy a régiből valami új születhet. Talán Bennem is...

Szeretem, amikor hétvégén a férjemre is rájön a mehetnék, és azt mondja:  menjünk el valamerre sétálni. Így kötünk ki vasárnap késő délután Balatonfenyvesen. Így láthatok teljesen véletlenül egy csodaszép balatoni naplementét. Így készítünk egy csomó bolondos szelfit - Jé, a nagylány is hajlandó odaállni pár képre, sőt egy idő után ő talál ki mindenféle őrült beállítást.

Amikor pedig itthon észreveszem, hogy az emberem feltett két képet a Facebook-ra: ezzel a képaláírással "Megfizethetetlen, mindkettő..."

akkor, jó nekem? Igen, jó nekem!

Mindenhol a színeket keresem. A szemem és a lelkem is ki van éhezve a sárgákra, pirosakra, rózsaszínekre és lilákra...

Nyolcadikas osztályfőnökként elég sűrű volt az elmúlt pár hét, folyton azt éreztem, hogy akkora rajtam a nyomás, teljesen összeprésel. Nem csoda, hogy elég egy napsütéses vasárnap délután és a hétvégi programok némi átszervezése, és rögtön azt érzem: MINDEN RENDBEN VAN.

Van egy kérdés, ami nálunk már évek óta mindig elhangzik újév hajnalán, de mindig ugyanúgy megmosolyogtat. A 2018-as szilvesztert barátoknál töltöttük. Hajnali 1 körül, amikor hazafelé sétáltunk tőlük, a következő kis párbeszéd zajlott köztem és Dávid közt:

- Anya, hány óra van?

- Hajnali 1.

- És hány óra lesz, amikor hazaérünk?

- Körülbelül negyed 2. Gyorsan beugrasz a pizsamádba, és már mehetsz is aludni.

- De azért még olvasol, ugye?

És persze most is olvastam neki.

Nem fogadok meg most sem semmit, csak január 1-e lévén beszélgettem kicsit. Saját magammal.

Mit adott 2018?

több önismeretet – de azt a tudást is, hogy még rengeteget kell tanulnom

egy szuper nyaralást a családdal: tenger, tenger, tenger minden mennyiségben

sok jó könyvet: köszönet Frederik Backman az aktuális kedvencekért: Mi vagyunk a  medvék, Egymás ellen. De elképzelni sem tudom, hogy lehet ezt folytatni…

egy kisautót – hihetetlen!

szembenézést egy nagy félelmemmel az autóvezetéssel kapcsolatban: le tudom győzni önmagam, és ez hatalmas jó érzést okoz. Sokat kell még ezen a téren is gyakorolnom. Felelősséget kell vállalnom.

sok olyan pillanatot, amiért hálás lehetek

rácsodálkozást sok apró, boldogságot jelentő dologra

Mit szeretnék 2019-ben?

tanulni

sokat olvasni

magammal többet foglalkozni

kineziológushoz vagy pszichológushoz járni. vagy mindkettő.

rendezetlen kapcsolatokon dolgozni

kiégés ellen tenni

többet írni

többet használni az agykontrollt

többet mozogni

többet utazni

többet játszani, kevesebbet internetezni

többet nevetni

többet beszélgetni –kerülni, hogy Majd beszéljünk!” . Beszélni. Ilyen egyszerűen.

„adni magamnak

 magamból többet, jobbat,

mert megérdemlem” – by D. Tóth Kriszta

December 25-én este történt. Dávid az előző napok, órák izgalmai miatt nem bírt elaludni. Egyszer csak hatalmas erővel átölelt, és pityeregni kezdett. Kérdezem, mi a baj. Nagy nehezen tudtam csak kihúzni belőle: Az jutott eszébe, hogy annyira szeret engem. És mi lesz, ha majd felnő, éjjel felébred, és én nem leszek ott, hogy megölelgessem, és segítsek neki visszaaludni. 

Édes kisfiam: mindig rácsodálkozom, mennyi szeretet van Benned!

Azért a két nap betegeskedés ellenére is gyűlnek a pipák a mi kis saját bakancslistánkon. 

Szokásom szerint nagy tervekkel vágtam neki az őszi szünetnek. Persze nem olyanokkal, hogy most végre lesz időm egy igazi nagytakarításra. Ilyet nem szoktam tervezni, mert ha nincs hozzá hangulatom, és nem csinálom meg, akkor végtelenül rosszul érzem magam. (Viszont ha rám jön a takaríthatnék, akkor lehet, hogy csütörtök délután ötkor állok neki, és pikk-pakk végzek is. Utálom a kényszereket!)

Ilyen terveim voltak: olvasni, nagyokat sétálni, bekuckózva teázni, sütőtök krémlevest főzni, gesztenyét gyűjteni, könyvtárba menni, beszélgetni, filmet nézni… csupa nagy dolog, na.

Vasárnap kora délután moziba mentünk, de a moziból kijövet Dávid nagyon furcsán nézett ki, sápadt volt, és nagyon fáradt. El is aludt az autóban, és ahogy kivettem a ház előtt, már forró volt a feje. Ez nem lehet igaz! Pont az őszi szünetben! (Azt már tudtam, hogy a jó pedagógus a hétvégén és szünetben beteg. Na, de hogy a pedagógus-gyerek is!)

Két teljes nap ágyban fekvés és semmittevés következett. Utólag ébredtem rá, hogy ebben a két napban volt időnk összebújni, volt időm ölelni és puszilgatni őt, mesélni, beszélgetni, meghallgatni őt. Ráadásul a nővére nem is volt itthon, így volt idő csak Dávidra figyelni…(lehet, hogy ez is gyógyít)

Őszi szünet – én így (is) szeretlek!

Mi a neve annak a tulajdonságnak, amikor valaki menthetetlenül a jót keresi mindenben? Amikor sokadszorra úgy olvassa a Rómeó és Júliát, hogy hátha ezúttal nem halnak meg? Vagy úgy nézi a Titanicot, hogy talán ezúttal lassabban mennek, és nem ütköznek a jéghegynek?

Őszi szünet van, végre jut idő az olvasásra. Illetve arra mindig, de szünetben több is. Így jutottam hozzá, hogy végre elolvassam a Veled minden hely ragyogó című könyvet, ami egy ideje várt már rám a „Must-read” listámon. És bevallom, nagyon megrázott a történet. Én egyáltalán nem ilyen befejezésre számítottam. Végigolvastam, és ledermedve ültem jó darabig. Aztán visszalapoztam több fejezetet a végén, hogy megkeressem, hol is kellett volna megéreznem, mi fog történni. És hogy hol változhatott volna meg az egész történet. Persze, értem én, hogy ezt csak így lehetett, másképp semmi extra nem lett volna benne. De akkor is! Reménytelenül…. vagyok. Milyen jelző illik a pontok helyére?