A Zene Világnapja alkalmából rendezett ünnepségen is kaptam egy váratlan dicséretet. Odajött hozzám egy anyuka, akinek iker lányait hetedik és nyolcadik osztályban tanítottam. A vállamra tette a kezét, és azt mondta:

Csak szeretném, hogy tudd, hogy a lányok megszerezték a középfokú nyelvvizsgájukat, és idén mindketten emelt szintű érettségire készülnek. Ezt Neked is köszönhetjük, mert az alapokat Tőled kapták meg!

Az elmúlt hetekben sorra kaptam a visszajelzéseket arról, hogy jól végzem a munkámat. Általános iskolai angoltanárként az én dolgom elsősorban az alapozás, amire aztán a középiskolában építhetnek. Ilyen módon természetesen jó érzés, amikor egy tőlünk elballagott diák néhány év múlva megkeres, hogy segítsek neki érettségire felkészülni, és látom, hogy nem volt hiábavaló a velem töltött idő.

Szeptemberben így kezdtem el dolgozni két volt tanítvánnyal is, egy fiúval és egy lánnyal. 

Egy szombat délelőtt aztán ők véletlenül összefutottak a lépcsőházban, amikor váltották egymást. Beszélgetésüknek akaratlanul is fültanúja voltam.

A fiú csodálkozva kérdezte: - Szia! Te is A. nénihez?

A lány: - Igen. Csak nem te is?

Mire a fiú: - De igen, Én is tőle jövök. Az biztos, hogy jó kezekben vagy!

Mit jelent a nyár?

a szabadság első napjától az ébresztőórát elfelejteni

sokszor a karórát is otthon hagyni

olvasni, olvasni, olvasni

néha álmomban dolgozni, és felébredni arra, hogy igaziból nem kell

a nagy táskámat kicsire cserélni

fagyitól maszatos gyerekarcot törölgetni

lehorzsolt térdeket puszilni

hallgatni, hogy az előszobában roszog a homok a talpam alatt

dinnyét enni, könyékig ragacsosan

„csak” a saját két gyerekemre figyelni

Kehidán strandolni, vizipuska háborúba belefeledkezni

Veszprémben az Állatkertet járni és nagyon elfáradni – végre az öcsémékkel, akik mostanában soha nem érnek rá…

folyt.köv.

A tábor utolsó délelőttjén elvonatoztunk Balatonföldvárra, a Hajózástörténeti Látogatóközpontba. Nekem régi vágyam volt ide eljutni, de valamiért eddig még nem sikerült. Lám, erre is jó egy tábor, az ember a felnőtt életének bakancslistáján kipipálhat dolgokat. 

Amikor felmentünk a kilátó legfelső látogatható szintjére, tényleg elakadt a szavam. Azt éreztem, hogy évekig tanulhatnék kommunikációt és kreatív írást, ezt a látványt szavakkal akkor sem tudnám visszaadni. Készítettem képeket is persze, de itthon visszanézve őket azokról is azt éreztem: halvány másolatai csak a valóságnak. Ezt egyszer tényleg mindenkinek látnia kell!

hányan vagyunk, hadd számoljam

gyere ide, jön a vonat,

add a táskád, üljetek le,

készülődjél, most jön Lelle,

itt a kulcsod, pakoljál ki,

kisüt a nap, sétálunk is.

minden megvan? kávét kértek?

főzzünk egyet, hosszú éj lesz,

hosszú bizony, mert nem alszik,

nem, nem, persze, de mért ordít?

reggel álmos, nembaj, várunk,

jön a dottó, kirándulunk.

itt a híres gömbkilátó,

utána meg bobozhatunk,

ebéd után irány a víz,

kell egy kávé, nem bírom ki,

hosszú az éj, de most nyugis,

a legtöbb már korán alszik.

délelőtt egy sétahajó,

de előtte cappuccino,

délután meg strandolhatnak,

nem hullámzik ma annyira,

esti séta a városban,

pár óra és végre ágyban.

Most már Földváron is jártam,

ilyen szépet sose láttam,

ebéd, aztán bepakolás,

jön a vonat, gyorsan szálljál,

szülők várnak, sokat mesélj,

hazaértünk, visszamennénk…

Az első tábori éjszakán az ötödikesek nagyon nem akartak aludni. Ez még nem is lett volna akkora baj, ha csendben beszélgettek volna a szobájukban. De ők teljesen felpörögve futkostak a folyosón, kiabáltak, nevetgéltek és időnként az ajtót is csapkodták. Többször is próbáltuk csitítani őket, nem sok sikerrel. Végül hajnali 1-kor megfenyegettük őket, hogy ha nem hagyják a többieket pihenni, hívjuk a szüleiket, és azonnal mehetnek haza. Persze nem nagyon tetszett nekik, de azért befeküdtek az ágyukba, mi pedig a csukott ajtó előtt még megálltunk egy kicsit, és figyeltük, hogy szót fogadtak-e. Jó is volt, hogy maradtunk, különben lemaradtunk volna a következő párbeszédről:

P: - Én  tuti nem fogok aludni, nem érdekel!

B: - Ja, fent leszünk egész éjjel.

S: - Majd kiszökünk az ablakon.

B: - Cssss, ezek biztos itt hallgatóznak az ajtó előtt.

B: - Ja, itt lesznek egész éjjel.

P: - Csak tudnám, hogy maradnak ébren?

B: - Hogyan? Hogyan? Hát kávét isznak!

Apropó, kicsit még ma is úgy érzem, kávé folyik az ereimben... 

Tanév végén, rögtön a következő héten nyári táborban dolgozni... nem nagyon ment lelkesen. Nyűgös voltam már amikor felébredtem, nehéz volta reggeli készülődés, elindulás is. Délutánra zsongott a fejem rendesen a gyerekzsivajtól. Fáradt voltam, na. 

Aztán egyik nap egy tanítványunk állatsimogatójába vittük a gyerekcsapatot, ahol nagyon jól éreztük magunkat. A ház a főúttól távol, egy dombtetőn fekszik. És amikor egy pár percre távolabb sétáltam tőle, és nem csináltam mást, csak egyedül gyönyörködtem a kilátásban, akkor...igen akkor minden porcikámat elöntötte a hála érzése.

Mindenem megvan! Jó nekem!

Azért van abban valami felemelő, amikor a tizenhárom éves, lusta, álmodozó kamasz lányom meglátja, hogy az erkélyre tartok egy nagy halom teregetni valóval az ölemben, és megkérdezi:

- Anya, kiteregessek helyetted?

(Nem mondtam nemet.)

Nekünk természetesen még nem ért véget a tanév, csak a gyerekeknek, így a kisfiam és a nagylányom tegnap is a szüleimnél töltötték a napot. Apukám válogatta kert végében az almákat a fákon, és megkérte Dávidot, hogy amit ő ledob a földre, Dávid szedje össze egy vödörbe. Délután amikor mentem értük, véletlenül megláttam egy almát a fűben, a kerítés közelében, ahol semmi keresnivalója nem volt.

Kérdeztem Dávidot: - Szívem, hogy került az alma ott elöl a fűbe?

Dávid vigyorogva válaszolta: - Nem tudom, Anya! Én sem értem. Pedig van egy mondás, hogy 'Az alma nem esik messze a fájától!'

Ebben a tanévben sokat küzdöttem a szülői érdektelenséggel és inaktivitással. Volt, hogy a 14 fős osztályból 5 ember jött el szülői értekezletre. Mivel hetedikesek  vagyunk, ránk várt a hatalmas feladat, hogy a ballagás hajnalán virágdíszbe öltöztessük az egész iskolát. Ilyen tanévvel a hátam mögött nagyon féltem, hogy hogyan fogjuk ezt megoldani. Előző éjjel felriadtam arra, hogy annyira fáj a torkom, mint felnőtt életemben talán még sosem. Valahogy visszaaludtam, de hamarosan egy rossz álomból ébredtem: álmomban öten voltunk összesen az iskola feldíszítésére.

Ezek után nagyon jó érzés volt látni, hogy a nagy többség (gyerek és szülő) megjelent az iskolában hajnali hatkor, és igazi csapatként nagyon szép munkát végzett!