Szilveszterkor a gyerekek is velünk bulizhattak, barátok voltak nálunk gyerekestől, így mindenki jól érezhette magát. Fél három körül, amikor az utolsó vendég után becsuktuk az ajtót, ráparancsoltam a gyerekeimre, hogy nagyon gyorsan öltözzenek pizsamára, és irány az ágy. Dávid a szobája ajtajából megrökönyödve fordult vissza:

- De mesét azért még olvasol, ugye?

Jóga, jóga, jóga...Találtam facebookon egy Neked Jóga nevű oldalt, ott elkezdtem az Újévi kihívás gyakorlatait. Aztán mert jólesett, rákattintottam egy másikra is. Büszke voltam, mert közben nem pörgött az agyam a rám váró tennivalókon. Olyan jó volt kikapcsolni.

És nem kicsit vigyorogtam, amikor a lányom kérdezte, hogy ő is tornázhat-e.

Ma, január 2-án beszélgettem egy számomra fontos emberrel, és végre, végre, hosszú idő után újra jógáztam. Igaz, csak itthon, igaz, csak 30 percet, és igaz, hogy közben egyszer megszólalt a telefonom, a gyerekem meg kétszer rohant be hozzám  valami halaszthatatlanul fontos dolog miatt - de még így is jólesett. 

Nem fogadok, nem ígérek meg semmit. Csak elraktározom ezt az érzést, hogy jólesett.

"Csinálj minden nap valami olyat, ami boldoggá tesz, hogy a lélek szeressen benned lakni." Jó lesz így 2018-ra?

Tegnap, január 1-én a kanapén bekuckózva filmeztem. 

2017 utolsó napján én is végiggondoltam, mennyi jó dolog történt velem, velünk ebben az évben. Nagy és fontos dolgok is, mint az új lakásba költözés, egy szuper wellness hosszú idő után kettesben a férjemmel, egy nagyon fontos és nagy hatású továbbképzés, egy új barát megismerése, vagy a kisfiam iskolakezdése. Meg sok-sok apróság: közös kirándulások, bográcsozások, összebújós beszélgetések, nagy ölelések, baráti beszélgetések, rengeteg jó könyv...

November végén kaptam egy feladatot is: egy betegséget, aminek meg kell keresnem az okát magamban. És amivel kapcsolatban biztosan meg kell tanulnom jobban odafigyeni magamra.

Szóval, kedves 2018, várlak!

A szokásos apró csokis, édességes adventi naptár mellé ezzel készültem az idén. Eddig nagy siker...

Rájöttem, hogy minden nap van mit tanulnom, valamit elfelejtenem, ... és sok-sok mindent megköszönnöm.

Ma a lányom tanított nekem valamit. Vagy inkább emlékeztetett valamire, amit amúgy is tudtam. Tegnap kicsit összezördültünk a tanulással kapcsolatban. Aztán ma reggel arra gondoltam, indíthatnám ezt a napot is azzal, hogy folytatom a tegnapit ugyanolyan hangsúllyal, ugyanazzal a mondanivalóval, de végül máshogy döntöttem: mesélni kezdtem neki azokról a dolgokról, amik a héten történtek velem és az osztályommal.

Elkezdtem dicsérni őt, hogy mennyire ügyes a konyhában, milyen jó érzés nekem, hogy azzal indítja a szombat reggelt, hogy süthet-e amerikai palacsintát. És ezután az indítás után olyan gyorsan megnyílt nekem. Megosztotta velem a gondolatait a tanulással, a jövővel, a barátnőjével, az osztályukkal kapcsolatban, és csak mesélt, mesélt és mesélt...

Kedves anyukák és apukák! Ne nyugodjatok bele abba, hogy a gyerek a sablon: Mi volt a suliban? kérdésre a sablon: Semmi! választ adja. Ha a hibáikat kezditek sorolni,  ne csodálkozzatok rajta, ha nem lesz a dologból jóízű beszélgetés. Ha jól belegondolunk, mi felnőttek se tudnánk beszélgetni azzal, aki csak azt sorolná, milyen rosszak vagyunk, és hogy nem lesz belőlünk semmi. Mit lehet egyáltalán erre mondani?

Ha viszont akarattal a pozitívumokra helyezed a hangsúlyt, ha kicsit te is mesélsz magadról, nincs az a gyerek, aki nem nyílik meg. Higgyétek el, nekünk pedagógusoknak is sokat mesélnek magukról, a családjukról, és arról, hogy ők hogyan látják az életet. 

Persze az komoly feladat, hogy miközben hallgatom őket, tényleg oda is figyeljek a mondanivalójukra. Hogy néhány nap múlva is emlékezzek arra, amit meséltek. Hogy rá tudjak kérdezni az őket foglalkoztató, számukra fontos eseményekre. Hogy miközben mesélnek, ne azon gondolkodjak, milyen tanulságos, magvas válasszal fogok majd előállni. 

De nekem könnyű: én nagyon szeretek a gyerekekkel beszélgetni!

A hétvégén barátoknál voltunk, Márton-napi libavacsorára hívtak meg minket. Finomat ettünk, jót beszélgettünk, a gyerekek hol külön, hol körülöttünk játszottak. Este későn, már otthon jutott eszembe, hogy ezt az estét sem örökítettük meg fényképeken, (jé, elő se szedtük a telefonjainkat) és nem posztoltuk sem a Facebook-on, sem Instagramon. Pedig vannak, akik szerint, ha nem posztoltad, meg sem történt. 

Kilógunk a sorból, de nem baj, lehet, hogy a sorral van a probléma!

Az őszi szünet előtt a gyerekekkel a megyei fordítói versenyre készültünk. Jó volt látni őket, ahogy birkóztak a szövegekkel, ahogy törték a fejüket, hogyan tudnák az angol mondatok jelentését minél szebben visszaadni magyarul. Szünet után aztán az is kiderült, érdemes volt annyit dolgozni: az egyik tanítványom első, a másik második helyezett lett. 

És ha ez még nem elég, a hét végén a második helyezett anyukája felhívott, hogy gratuláljon nekem, és megköszönje, hogy felkészítettem a lányát a versenyre! Legalább tíz percen keresztül dicsért engem, szóval...

Régen írtam, de nem azért, mert elfogytak a gondolatok. Csak azért, mert megbizonyosodhattam róla, hogy ha egészséges vagy, mindened megvan, a többi csak ráadás. Életünk egy fontos szereplője szeptember közepén váratlanul kórházba került, azóta is ott van, és az érte való aggódás most alapvetően meghatározza a mindennapjainkat. 

Most is észre tudom venni a sok-sok jót az életemben, és ha lehet, még jobban értékelem őket. Örülök a baráti beszélgetésnek, a ragyogó napsütésnek, az őszi erdőben tett nagy sétának, az időnek, amit a családdal tölthetek. A gyomromban viszont nem szűnik a remegés, nem múlik az aggodalom, a szorongás. 

Ha lehet, még többet ölelem a gyerekeimet, és nagyon hálás vagyok azért, mert ők egészségesek.