Mindig rácsodálkozom, mennyi ruhája össze tud gyűlni az embernek, még úgy is, hogy a gyerekek kinőtt ruháit, vagy amit valami miatt már nem hordunk, rendszeresen be szoktam vinni a Vöröskereszt helyi adományboltjába. Képzelhetitek, mennyire örültem, amikor a költözés-szekrénypakolás közben megtaláltam egy elegáns felsőt, amire már nem is emlékeztem.

Vagy amikor az összes létező ismerőst megkerestem, hogy nincs-e véletlenül 32-es fekete ünneplő cipője a fiam számára. Már épp kezdtem belenyugodni, hogy kénytelen leszek venni egy párat, amikor a szekrény aljában találtam egyet. Félre akartam tenni, mert 31-es volt beleírva, gondoltam, úgysem jó a gyereknek. Aztán mégis tettem egy próbát, és láss csodát, meg is oldódott az ünneplő cipő kérdése.

Mondom én, hogy a mindennapok tele vannak apró örömökkel.

Nem volt egyszerű a nyár vége - de tudtam előre, hogy ilyen lesz. Költözni készültünk, és négy ember ruháit, cipőit, minden apró-cseprő holmiját összepakolni, majd az új lakásban kicsomagolni és minden darabnak végleges helyet találni nem kis munka. Ráadásul ezt megelőzte, hogy az új lakásban fel kellett szedni a tönkrement laminált padlót, és le kellett rakni az újat, meg festeni, meg lámpákat és kapcsolókat szerelni, meg takarítani, meg új bútorokat összeszerelni, meg...

Hogy mi volt, ami ebben a rengeteg, végtelennek tűnő feladatban erőt adott? Az egyik az, ha arra gondoltam, hogy a végén valami nagyon jó vár: egy nagyobb, szebb lakás, mint az előző volt. És az, hogy a férjemmel nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Hogy jó csapat voltunk - vagyunk így együtt.

Azért piszkosul jó dolgunk van, hogy ebben az augusztus elejei 38 fokban mi minden nap Balatonozhatunk. Hogy nekünk az a természetes, hogy délután leköltözünk a strandra, ahova az egész szezonra 1000 forintért váltottunk bérletet. Legalább egy órát ázunk a vízben, a gyerekek labdáznak, Apa válláról ugrálnak, búvárkodnak, kint a parton beindul a homokvárépítő verseny, aztán dagonyát készítenek és abban ugrálnak. Mi olvasunk. És beszélgetünk. És este nyolcig eszünkben sincs hazamenni, sőt, legszívesebben a parton aludnánk.

Jó dolgunk van, mondom. Tudom értékelni!

Az nem igaz, hogy velem mindig csak jó dolgok történnek, azért tudok pozitívan gondolkodni. Június elején egy reggel a szokásos kapkodásban nagyon csúnyán leforráztam magam. Gondoltam, még munkába indulás előtt főzök egy kis rizst az ebédhez, és sikerült belőle egy jó adagot forró vizestől magamra öntenem. Az alkaromon és a hasamon egy tenyérnyi vörös folt lett, ami azonnal fel is hólyagosodott. Nem szégyellem, vonyítottam a fájdalomtól, egyből beugrottam a zuhany alá, és legalább húsz percig engedtem magamra a jéghideg vizet. Közben meg bőgtem, mint egy kisgyerek. És esküszöm, a "pokolian fáj" után a második gondolatom az volt, "de jó, hogy nem a fiamat forráztam le" (ő ugyanis nagy előszeretettel mászkál a lábam alatt, amikor sietnék.).

Fogaimat összeszorítva elmentem dolgozni, mert muszáj volt. És egészen meghatódtam: több kolléganőm is olyan gondoskodással, olyan segíteni akarással fordult felém, amire nem is számítottam. És amit nagyon jó érzés volt megtapasztalni. Percek alatt lett zuhany a lány öltözőben, hogy tudjam még hűteni a lüktető sebeimet, befújtak panthenollal, telefonon írattak nekem a helyi orvossal oxycort-ot, levittek a rendelőbe, mire odaértem, az asszisztensek kiváltották a receptet, aztán már otthon is voltam, hogy pihenjek.

Hat hét telt el, a sebhelyek még emlékeztetnek arra, hogy nem leszek előrébb, ha kapkodok - de arra is, hogy mennyi jó ember van körülöttem!

Most ez foglalkoztatja a gondolataimat:

“Amikor a tudatos jelenlétet gyakorlom, rálátást kapok az elmém működésére: látom, ahogy az ijesztő gondolatoktól elromlik a kedvem, aztán azt, ahogyan javul, ahogy természetesen hullámzik a belső állapotom. A tudatos jelenlétben a negatív élményekhez elfogadó, empatikus módon viszonyulok, nem próbálom meg ezeket legyűrni, hanem tudomásul veszem, hogy az útitársaim lesznek egy ideig. Az emberi élet elkerülhetetlenül hoz negatív élményeket, és a cél az, hogy ezekkel a nehéz élményekkel együtt tudjunk teljes és tartalmas életet élni.” dr. Szondy Máté

http://divany.hu/eletem/2016/04/12/tudatos_jelenlet/

Az, hogy alapvetően pozitív beállítottságú vagyok, nem azt jelenti,hogy nekem soha nincs rossz kedvem, soha nem vagyok magam alatt. Ember vagyok, nem robot. Nekem is vannak érzéseim, és természetesen nem csak pozitívak. Tudok bal lábbal kelni, tudok morogni, ha több éjjel egymás után nem tudok rendesen aludni, sokszor idegesít, hogy nem tudok több helyen lenni egyszerre, hogy hamarabb végezhessek a feladataimmal. Szoktam izgulni, félni, aggódni. Ilyenkor nem próbálom a rossz érzéseket elfojtani, letagadni vagy figyelmen kívül hagyni. Le szoktam engedni magam a gödör mélyére, és szoktam sajnálni magam. Mert hogy engem senki se ért meg!

Aztán mivel megvizsgáltam és elfogadtam ezt az érzést, az agyam hosszabb vagy rövidebb idő múlva a rossz érzést okozó helyzet megoldását kezdi keresni. Nem kényszerítem erre magamat erőszakkal, nem kell ehhez extra energiákat mozgósítanom: én így vagyok összeszerelve. Tényleg szerencsés vagyok!

Bírom a "Jó neked,...!" kezdetű megjegyzéseket. Aki ilyet mond nekem, annak általában azt szoktam válaszolni, hogy "Igen, szerintem is jó nekem. De szerinted miért is?" És erre mond valami olyat, ami mondjuk az ő életére is igaz, csak valamiért az enyémben könnyebb észrevenni és irigyelni.

Mostanában az ilyen embereket már komolyan sajnálom. Azt látja, hogy a másiknak jobb, szebb, könnyebb, több... (a nem kívánt rész törlendő) - akkor valószínűleg neki rosszabb, rondább, nehezebb, kevesebb. És így tölti az életét, hogy ezt mantrázza magának. De neki is csak egy élete van! Ő mikor fogja, mikor akarja majd a sajátjában jól érezni magát?

Nyár van és szabadságon vagyok, így most megint jut elég időm az olvasásra. Jó beleveszni egy jól megírt történetbe, de tényleg, úgy istenigazából. Annyira, hogy amikor szól hozzád valaki, sokszor azt sem tudod, hol vagy, és milyen évszázadot írnak. Annyira, hogy érzed azt az apró remegést a gyomrodban, amikor a történetben valami vészjósló dolog bontakozik ki éppen, és azt kívánod, bár gyorsabban tudnál olvasni, hogy megtudd végre, mi fog történni. Annyira, hogy amikor valamiért félre kell tenned a könyvet, azon kapod magad, hogy a szereplők körül forognak a gondolataid, és alig várod, hogy újra felvehesd a mese szálát. Annyira, hogy este, amikor már nagyon álmos vagy, elfog a "Csak még egy oldalt. Csak még egyet, és aztán tényleg megyek aludni" érzése. Annyira, hogy amikor egy regény végére érsz, szinte fáj elolvasni az utolsó sorokat. És tényleg szenvedsz, hogy ezután mit vegyél a kezedbe.

Nektek ismerős ezek közül bármelyik érzés?

Advent idején a lelkes szülők mindig gyönyörűen feldíszítik az alsós tantermeket. Komolyan mondom, egyik terem szebb lesz, mint a másik. Egyik reggel gyorsan felszaladtam az emeletre, hogy megnézzem, mit alkottak a szülők előző délután. Beléptem a másodikosok ajtaján is, és mondtam nekik, hogy csak benéztem hozzájuk gyönyörködni egy kicsit.  Mert hogy megint nagyon szép lett az osztályuk.

Erre megszólal az egyik kisfiú az első padból: Meg kell mondjam, te is elég jól nézel ki!

Az iskola, sőt a nyári napközi is remek hely arra, hogy az ember gyarapítsa a gyerekszáj-gyűjteményét. Egy meleg nyári nap végén már csak három kisgyerek maradt a napköziben, a lépcsőn ülve együtt vártuk, hogy jöjjenek értük a szülők. Közben beszélgettünk. Mivel még csak idén fejezték be az elsőt, és én év közben nem sok időt töltöttem velük, megkérdeztem azt is, melyikőjüknek hol dolgozik az anyukája, apukája. És hogy vajon ki fog aznap értük jönni. Erre az egyik kislány rögtön rávágta: Biztos, hogy anyukám jön. Mindig ő szokott. Aztán kuncogott egyet. Apukámnak munka után mindig sietnie kell haza. Megint kuncogás. De azt nem mondhatom meg, hogy miért. Na, itt már mindenféle sötét titkok eszembe jutottak, de nem akartam tovább kérdezősködni. A kislány viszont elnevette magát, és kibökte: Apukámnak munka után mindig sietnie kell haza, mert WC-re kell mennie!

Annyira nevettem, még a könnyem is kicsordult.