Tanév vége van, a feladatokat elvégeztük, a jegyeket megbeszéltük.

- Mit csináljunk?

- Játsszunk!

Játszottunk! Sokat! Nevettünk! Majdnem a könnyünk folyt!

- Jó volt?

- Nagyon!

Nem csak nekik, nekem is. Még órák múlva is  mosolyogtam!

"Akit az istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek." Heltai Jenő

Hétfő délután volt, éppen indultunk volna haza az iskolából. Mivel az év végi hajtás közepén vagyunk, már azon törtem a fejem, mi mindent kell még otthon megcsinálnom, mielőtt kikapcsolhatok kicsit. Bevallom, elég türelmetlenül próbáltam a kisfiamat rávenni, hogy "Menjünk már végre!". Nem is értettem, ő miért cövekelt le az egyik kerítésnél a levendulabokrok tövében, amíg meg nem láttam, amit ő.

Két gyönyörű lepke kergette egymást virágról virágra. És ahogy egy harmadik elrepült a fejem felett, a fiam lelkesedése rám is átragadt: fecskefarkú lepkék voltak. Úgy ujjongtam én is, mint egy kisgyerek, hiszen ilyet eddig még csak könyvekben láttam! Nagyon különleges érzések merevítették képpé a pillanatokat! Egy egyszerű hétfő délután közepén...

"Sok tiszta szempár nézi lépted, Legyen hát utad egyenes. Sok ifjú fogadja szódat, Legyen hát szavad arra érdemes! Vezesd őket, utat ne tévessz, S magadhoz mindig hű maradj, mert élen állsz, és messze látszol, Sose feledd: példa vagy!" Nagy László

Hajlamosak vagyunk ezt az idézetet mindig csak a pedagógusokra vonatkoztatni, és közben elfelejtjük, hogy ez minden szülőre is igaz.

Ha mi magunk minden fontos és kevésbé fontos dolgot fotón megörökítünk, és a világhálón megosztunk, a gyerekeink is ezt fogják tenni. De azt nem tudatosítjuk, miért baj, ha csak a kamerán keresztül nézzük meg a világot.

Nemrég egy kiránduláson szereztem értékes tapasztalatokat erről. Készültek a jobbnál jobb szelfik a lehető legtökéletesebb beállításokkal, és szuper képek igazán jó témaválasztásokkal – ebben, elismerem, lenne mit tanulni a gyerekektől. De utána elkeserítő volt látni, mennyire fogalmuk sem volt, hol vannak éppen, és mit örökítettek meg. Tényleg!

Ha mi habzó szájjal, fröcsögve nekiesünk annak, aki a miénktől eltérő véleményen van, ők is csak így tudnak majd tenni. Akkor miért várjuk, hogy ők kulturáltan, észérveket felsorakoztatva beszélgessenek a kortársaikkal?

Ha mi felnőttek, mindenhez hozzászólunk a közösségi oldalakon, mindenről rögtön véleményt nyilvánítunk, mindent kommentálunk, ha kell, ha nem – ők is ezt fogják csinálni. Számukra teljesen ismeretlen emberek kinézetére, ruhájára tesznek megjegyzéseket. Az utcán. Hangosan.

Többször eszünkbe juthatna, hogy nem csak a szavainkkal, hanem az egész életünkkel hatunk rájuk. Ha tetszik, ha nem…

"Életem szerencséje, hogy emberséges tanáraim (néhány értetlenkedő kivételtől eltekintve) mindig meglátták bennem a tehetséget és erejükön felül megértő és elfogadó szeretettel támogattak, hogy íróvá válhassak, hogy az lehessen belőlem, aki lettem." (Dragomán György a diszlexiájáról írt posztjában)

Szeretném, ha lenne néhány diák, aki később rám is így emlékezne...

Két nappal ezelőtt tudtam meg, hogy hirtelen meghalt egy távoli ismerősöm férje. Tényleg nem voltunk közeli kapcsolatban, de nem tudtam kiverni a hírt a fejemből. Nem tudtam függetleníteni magam tőle, bevonódtam a történetébe. De igazából hagytam magam bevonódni, beleképzeltem magam az ismerősöm helyébe. 

És így képes voltam végtelen hálával ránézni a férjemre. Nagyobb örömmel tudtam mosolyogni, mikor egy összezördülés után kibékültünk. Többször öleltem, többször simogattam meg a kezét. Gyarló az ember, milyen sokszor csak a pofonokból ért...

"Anyone you want to keep in your life - never take them for granted." (Richard Bach)

  A tavaszi szünetben az öcsémék itt hagyták a hároméves unokahúgomat megőrzésre. A fiammal nagy haverok lettek, négy napig sülve-főve együtt voltak. Egyik délután a trambulinban ugráltak, amikor Dávid megütötte magát, és hangos sírásban tört ki. Mászott kifelé a trambulinból bőgve, hogy az ölemben keressen vigaszt. Sári ezt látva mászott utána, és komoly képpel bizonygatta:

Nekem is volt régen kutyabajom!

:)

Szégyen, nem szégyen, én ezt a verset nem ismertem - ráadásul pont a Költészet Napján akadtam rá. Nagyon megérintett, és ebben biztosan benne van az is, hogy én is épp ilyen "napsütötte égiháború" hangulatban voltam aznap...

Hasonlatok

Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízü vagy,
olyan vagy, mint a mák,

s akár a folyton gyűrüző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,

olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát
s nem ismerem ma sem
egészen még nehéz
hajadnak illatát,

és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst -
és néha félek tőled én,
ha villámszínü vagy,

s mint napsütötte égiháború:
sötétarany, -
ha megharagszol, ép
olyan vagy, mint az ú,

mélyhangu, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.

1941 nov. 16.

Az már csak a ráadás, amikor ezt a videót feldobja a Facebook:

https://www.youtube.com/watch?v=D_tWM6F5v2w

http://mek.oszk.hu/13600/13665/13665.htm#32

Az olyan édes, amikor a hatodikosok az ételekről szóló leckénél minden angolórán majd' éhen halnak. Persze, hiszen nem csak megtanuljuk különböző ételek neveit, meg a hozzá tartozó furcsa nyelvtani szabályokat (megszámlálható és megszámlálhatatlan), hanem még recepteket is olvasunk. Nem csoda hát, ha hangosan felnevetek, amikor este olyan Messenger üzeneteket kapok, hogy Tanár néni! Megsütöttük a sütit! Nagyon finom lett!

És volt kislány, aki ezt még tudta fokozni: másnap kóstolót is hozott nekem. :)

Csak én érzem úgy, hogy elröpült a január? Így utólag visszanézve úgy tűnik, pedig ez az egyik olyan hónap, amikor vége a karácsony miatti felfokozott lelkiállapotnak, és olyan távolinak tűnik még a tavasz. Persze nálunk januárra is jut ünnepelni való: előbb a kisfiam majd az én szülinapom. És bevallom, jólesett, hogy a családom tagjai a hét közepén is tortát sütöttek nekem, és felkerekedtek, hogy megköszöntsenek. Hogy az iskolában már ahogy beléptem, több gyerek is ezzel fogadott, vagy hogy a negyedikesek énekeltek nekem...

És emellett akadt a hétköznapokon is sok apróság, ami örömet okozott: egy újra virágba borult orchideám, egy zene a rádióban, ami nagyon tetszik, és amiről kiderült, hogy a lányomnak is nagy kedvence, egy a lányommal átbeszélgetett délután tele érzelmekkel és okos gondolatokkal. Tele bizalommal...

És bármilyen furcsa, egy felvételi vizsga, de erről majd legközelebb...

Karácsonyi műsorra készültünk, mindenki azt szerette volna, hogy nagyon jól sikerüljön, ezért felnőttben, gyerekben egyaránt nagy volt a feszültség. Egyik lyukasórámban a tanáriban javítottam, amikor kolléganőm némileg kiborulva mesélte, hogy előző nap milyen botrányos volt a főpróba, az énektanár mennyire nem a műsorba illő dalokat választott az énekkarnak. Az egyik dal például egyszerűen borzalmas, van abban halál, szenvedés, pokol, minden. Amikor a műsorban meghallottam azt a bizonyos dalt, önkéntelenül elnevettem magam. Mert számomra TELJESEN MÁS a mondanivalója:

Bródy János: Békét és reménységet

Nézem a tó vizét
hallom a halk zenét
és látom az égbolt hulló csillagát
Mint közönyös idegent
úgy érzem a végtelent
Valahol egy gyermek sír
és semmi se jó, ami hír

Oly sok a szenvedés
a jóindulat kevés
az ostobasággal szemben védtelen
Világra jövünk valahol
és az élet néha pokol
Ha valahol létezel
mondd, miért tűröd el

Békét adj, uram, kérlek
háborgó szívemnek
Békét és reménységet
a megszületendő gyereknek

Hallom a híreket
nézem a képeket
mért kell, hogy így legyen, óh istenem
Annyi a szenvedés
és a segítség kevés
Ha valahol létezel
mondd, miért tűröd el

Békét adj, uram, kérlek
A háborgó szíveknek
Békét és reménységet 
minden ártatlan gyereknek

Békét és reménységet
békét a világnak
Békét és reménységet
az ember ennyit csak kívánhat

Békét és reménységet
Békét a világnak!